Ma fejeztem be a következő könyvet, szóval most hivatalosan erről kellene írnom. De ma Mindenszentek napja van. Nem tudom, hogy azért van-e, mert én is öregszem (tudom, sokan még mindig azt mondják, hogy ez nem kor, de ettől függetlenül évről évre idősebb leszek) de idén a szokásosnál jobban megérintett ez a nap. Nekem nagyon régóta nem él az apukám, nem is ismertem őt.

Pár nap híján 38 éves volt, amikor 1989-ben meghalt. Ma a sírjánál állva a temetőben rájöttem, hogy azok közül az emberek közül akiket ismerek és szeretek, és sok időt töltök velük, és fontosak nekem, sokan pontosan ilyen korúak. Annyira fiatalok! Olyan rettenetesen fiatalok még. És ő is még ilyen nagyon fiatal volt, amikor meghalt. Nem volt soha része az életemnek, és valahol mégis az volt. Nem szoktam sokat gondolni rá, de mégis meghatározó volt a hiánya.

Remélem, hogy akiket szeretek, nagyon vigyáznak magukra, mert én most gondolatban mindegyiküket megöleltem jó szorosan. És tényleg remélem hogy majd a másik oldalon találkozom az apukámmal. Szeretném őt megismerni, és szeretném megtudni, vajon tényleg hasonlítok-e rá sok mindenben, mint azt gondolom. 

A 17-es számú mű a Tizenhárom rejtély című novelláskötet volt, 1932-ből, most fejeztem be nemrég. Ismét egy olyan könyv volt, amit még nem olvastam. Megint nem borítót hoztam, hanem inkább egy hangulatképet. A novellák kerettörténete ugyanis a következő: Miss Marple és néhány ismerőse a kandalló körül üldögélnek és rejtélyes történeteket mesélnek. A feladat az, hogy mindenki egy olyan sztorit meséljen, aminek ő maga tudja a megoldását, de valami miatt titokzatos. Persze mondanom sem kell, hogy minden rejtélyt Miss Marple old meg. 

Bevallom, most leginkább a kötet vége felé lévő történetekre emlékszem, de az elején is volt pár ami nagyon tetszett. Megint volt egy kis romantika is a legtöbb sztoriban és ahogy megszokhattunk, azért nem csak a visszaemlékezésekben történt egysmás, hanem a jelenidőben is. Az utolsó történet például már nem mese. 

A szereplők között sok olyat találunk, akik később még visszatérnek: Mr. és Mrs. Bantry, Sir Henry Clithering, aki rendőrfőnök volt a Scotland Yardnál, vagy épp Miss Marple unokaöccse, a vénkisasszony által indokolatlanul nagyra tartott Raymond West, író. 

A történetek érdekesek voltak, volt pár egészen különleges is, és nagyon hamar elolvastam, tetszett. Szóval hat fánkot adok. 

Rövid kis könyvecske volt az 1932-es Ház a világ végén (ami nagyjából három másik címet is megért), gyorsan végeztem is vele. Ismét nem könyvborítót hoztam, hanem egy olyan festményt, ami valahogy nagyon passzol a könyvhöz, úgy érzem. 

A könyvben Poirot nyomoz, és Hastings is vele van, és egészen sok visszautalgatás történik korábbi ügyeikre. Utalnak például a Kék Vonaton történt gyilkosságra meg Roger Ackroyd halálára is. Szeretem az ilyen kis apróságokat, ilyenkor érzem, hogy van értelme sorrendben olvasni őket. 

Ebben a könyvben Poirot már megint pihenni érkezik egy szállodába, ahol megismerkedik Nickkel, egy bájos, fiatal leányzóval, aki nagyon szeleburdi, és nagyon gondtalan. Aztán kiderül, hogy a sok baleset, ami az elmúlt időben érte, talán mégsem baleset volt, hanem esetleg valaki meg akarja őt ölni. Poirot innentől kezdve mindent megtesz, hogy megmentse az életét, pontosabban hogy megakadályozza a gyilkosságot. Idehívatja Nick egyik unokatestvérét, Maggiet, hogy a lány mellett legyen. De aztán pont a megérkezése estéjén mégiscsak gyilkosság történik. Azonban nem Nick az, akit megölnek, hanem Maggie, hoppá. Nick lett volna a célpont? Nyilván. Poirot persze kiborul, Nicket elküldi egy szanatóriumba, hogy nehogy a közelébe kerülhessen bárki. De aztán jaj... mégis baj lesz. Na de nem spoilerezek, a történetnek frappáns, nagyon ötletes vége van. Megint Hastings egy apró kis megjegyzése vezeti rá Poirot-t a megoldásra. Megint láthatjuk, milyen jól kiegészítik ők egymást, pedig annyira mások, hogy ennél különbözőbbek már nem is lehetnének. 

A Ház a világ végén egy kellemesen izgalmas, kellemes hosszúságú, jól megírt történet. Kicsit hiányoznak a jellemábrázolások, de lehet, hogy csak Az óriás kenyere után gondolom így. Megint öt fánkot adok. 

Nagy nehezen bár, de végeztem a következő delikvenssel is, ez pedig az 1931-es A Sittaford-rejtély volt. Ezt megint e-book formában olvastam el... furcsa, egyre többet olvasok így, szeretem ezt a mobilitást, ami ezzel jár. És jó kis programot is sikerült szereznem a tabeltemre, tekintve hogy nem valódi e-book olvasóval nyomom. Bármennyire is szeretnék, úgy gondolom, a saját telefon, a céges mobil és a tablet mellé nagyon nem kell ez negyediknek. Na de ennyit erről. Inkább a könyv. 

Szóval. Azt hiszem, ez régebben sem volt kimondott kedvencem, nem tudom miért. A karakterek jók benne, Emily figurája nagyon szeretni való, és tetszik a végkifejlet is. Tetszik, hogy a lány azt a férfit választja a végén, akit igazán szeret, legyen ő mégolyan tökéletlen is. Gyakorlatilag két szót hallunk direkt Jim szájából, és mégis szinte körülötte forog a történet. 

Ami tetszik igazán, az a könyv hangulata. Valahogy nagyon szívesen megnézném ezt a fennsík tövében álló házat, a kis bungalókat (amik valószínűleg kétszintes hodályok) és a hólepte tájat. Szeretnék gázolni a térdig érő hóban, és utána egy teával a kandalló mellé kuporodni vagy bridzselni a szomszédokkal. 

És hát ott az asztaltáncoltatás is! Tulajdonképpen ezzel indul a történetet, ez szolgáltat apropót a gyilkosnak, hogy a leszálló sötétségben, hóviharban elinduljon és megölje a kapitányt, aki Sittafordot építette. A ház éppen ki van adva egy nagyvilági hölgynek és a lányának, maga a kapitány pedig leköltözött a faluba egy bérelt házba. Fent, Sittafordban pedig asztalt táncoltatnak, és a szellem a kapitány nevét betűzi (jó neki, én segítség nélkül nem tudom leírni, most meg nem kutakodom) és a gyilkosság szót... 

A könyvben Narracott felügyelő nyomoz, a kis amatőr Emily-Charles páros mellett. Lehet, hogy ezt már mondtam, de őt végre nem veszik hülyére. Értelmes, okos ember, akiről el tudjuk képzelni, hogy a komolyabb ügyeket is megoldja magától, csak éppen ez különlegesebb a többinél. Kedvelem a karakterét, remélem lesz még hozzá szerencsém. Emily és Narracott miatt 5 fánk. 

Nem, nem tűntem el. És igen, tényleg eddig tartott elolvasni. Most fejeztem be. És úgy ülök itt, mint akit meglőttek. Igazából teljesen letaglózott ez a könyv. Nem is nagyon tudok mit írni, de mindjárt összeszedem magam. Soha nem olvastam még Agatha Christie-től egy Mary Westmacott álnéven írt regényt sem, ez volt az első, Az óriás kenyere, 1930-ból. Tudtam, hogy írt néhány regényt álnéven, amik nem krimik, hanem lélektani regények. Na hát ez az. Egy regény a szerelemről, a háborúról, a zenéről és valamiről, ami elől nem tudunk menekülni. 

Mégis leginkább furcsa emberi sorsokról szól ez a történet, életekről amiket valahogy nem boldogan élnek, hanem vergődve a társadalmi elvárások, a saját hülyeségük, a gyávaság, a féltékenység és a zsenialitás béklyóiban. A főszereplő, Vernon, zseni. Csak 21 évesen jön rá, hogy zeneszerzőnek született. Előtte egy léha, ábrándokat kergető alak volt, akit semmi nem érdekelt. De aztán hirtelen rászakad az élet. A zene és a szerelem. Végig tudja, hogy melyiket kell választania, de egészen az utolsó pillanatig nem jön rá, hogy mi az ami igazán számít. Nell, az örök gyáva, kényelmes, rettenetesen szánalomra méltó nő, aki valahol mégis nagyon emberi. 

És a többiek: Sebastian, az orosz zsidó, aki szenvedélyesen és el nem múlóan szerelmes a vadóc Joe-ba, aki azonban őrülten lázadó. Szinte mindegy is, hogy mi ellen, de neki lázadnia kell. Itt van némi hiányérzetem a regény végén, hiszen Joe beteg lesz, Sebatian meglátogatja a halálos ágyán, és rájön, hogy még mindig szereti őt, bármi is történt. Megígéri Joe-nak hogy mindent megtesz, hogy felgyógyuljon és utána feleségül veszi. Joe is ezt szeretné már. De nem derül ki, hogy velük mi lesz. Remélem, hogy boldogok. Ebben az esetben ők lennének az egyetlen pár, akiknek valódi boldogság jut. 

Ellenben a Vernon-Nell-Jane hármassal. A háború úgy robban be az életükbe, mint egy atomrobbanás, és mindent totálisan szétzilál. Senki nem tudja már, mit is érez, vagy mit is akar, mi a kötelessége. Végül semmi más nem marad utána, csak egy félőrült zseni, aki elveszíti szerelmét, egy halott nő, és egy nyomorúságos lélek, aki ha tükörbe néz, legszívesebb szembe köpné magát, azt hiszem. 

Ennek a könyvnek nem is a története az érdekes. Hanem azok a finom rezgések, amelyekkel az írónő megfesti ezeknek az embereknek a lelkét. Azok a találó rajzok, amelyeket AC az akkori világról, a háborúról fest. Ennek a képnek egyes részei rettenetesen elnagyoltak, mások pedig tökéletes részletességgel kidolgozottak. Iszonyatosan ért hozzá, hogy két mondattal olyan hangulatot teremtsen, hogy az embernek minden szőrszál égnek álljon a karján. 

Egy valamit biztosan megtanulhatunk tőle: ha megengeded magadnak azt a luxust, hogy valakibe beleszeress, és rájössz, hogy mindened az övé, az néha egyáltalán nem nevezhető boldogságnak. Sokkal inkább valami furcsa gyomorszorító érzés, talán leginkább félelem. Mint mikor Nell jéghideg keze Vernon forró tenyerébe simult a kis hídon állva. 

Bocsánat az összeszedetlen mondatokért, de tényleg nagyon szíven ütött ez a könyv. Az értékelés nem kérdés. 

Nem, nem tűntem el, és igen, ennyi ideig tartott elolvasni a következő könyvet. Borzalmas vagyok. Na de most már megvan. Egyébként mentségemre legyen, hogy elég hosszú volt, főleg annak ellenére, hogy "csak" novelláskötet. A titokzatos Mr. Quin című kötet 1930-ban jelent meg, és 12 novellát tartalmaz, plusz két elbeszélést a végén. Igazából a stílusa egészen más, mint a többinek. A főszereplő Mr. Satterthwaite, aki egy hatvanas éveiben járó gazdag agglegény, aki hol nyaral, hol a barátait látogatja meg éppen valahol. Ebben a 12 esetben egy közös van: mindenhol felbukkan a titokzatos Mr. Harley Quin. Sötét, magas, vékony alak, fekete ruhában, ami azonban mindig különös tarka színekben játszik egy üvegablaknak, vagy letakart lámpának köszönhetően. Épp ezért pont olyan a szerelése mint egy Harlekin jelmez. A kis szójátékot gondolom már meg is figyeltük :) 

Igazából tetszettek a történetek. Általában valami régebbi bűntényt derítenek ki ők ketten, de Mr. Quin mindig csak kérdez. Csak rávezet a dolgokra, és olyan, mintha ő mindent tudna. Nagyon furcsa a figurája. Az esetek többségében az ember azt érzi, hogy nem is valódi ember. Mintha valóban csak úgy felbukkanna mindenhol, a szikla peremén is képes akár megjelenni, vagy eltűnni. Nem lakik sehol, nem tudunk semmit a múltjáról, mintha nem is létezne. Vagy mintha a másvilágról jönne, a holtak ügyvédjeként. Ez most így elég hátborzongatóan hangzik, de mégis valahogy így. Ezzel együtt is Mr. Quin számomra roppant titokzatos (meglepő, ez a könyv címe), komolynak és sármosnak képzelem el, és lehetetlenül szexinek. Az ember szinte szeretné lehámozni a tök-mindegy-milyen-színű szmokingját. Egyébként általában a szerelmesek ügyében jár el, valahogyan mindig sikerül megoldani egy-egy románcot, így vagy úgy. Róla magáról persze nem sok derül ki. Van egy kutyája elvileg, ha jól emlékszem Hermésznek hívják - aki ugye a görög-római mitológiában az istenek hírnöke - és pimaszul jól táncol. 

Mindezeknek a tükrében szakítottam a hagyománnyal, és nem borítót mellékelek, mert pocsékok. Az angol is, a magyar is. A magyar borítón van egy egészen jóképű fickó, de Mr. Quinben pont ez a lényeg: nem hinném, hogy olyan klasszikusan jóképű, de azt hiszem, nagyon-nagyon van benne valami. Valami mély melankólia a szemében, valami igazán férfias az arcában és valami lehengerlő a mosolyában. És valami ruhát-leszaggató a tekintetében :) A könyv csak öt fánkot kap, Mr. Quin tízet. 

Valójában már azt hiszem hétfőn végeztem ezzel a könyvvel, de valahogy elfelejtettem írni róla. Minden bizonnyal azért, mert gyakorlatilag azonnal nekiálltam a következőnek, és olyan érzés volt, mintha nem is végeztem volna. Pedig de, túl vagyok egy tucat könyvön. Szóval: The Murder at the Vicarage, azaz Gyilkosság a paplakban, 1930-ból. Eme remekműnek egy totálisan rozzant változatát birtokolom, konkrétan négy darabban van a könyv azt hiszem, szóval a vonatra már nem mertem magammal vinni. Letöltöttem e-book formában és úgy olvastam el. A kép kivételesen a filmből van, mert imádom.

És akkor egy kis offtopic: nekem tényleg a szívem csücske a könyv, mint olyan. Komolyan. És aki kicsit is ismer, az tudja, hogy három dologra nem sajnálom a pénzt: színházra, koncertre és könyvre. Szóval én nem azért töltöm le digitális formában a könyveket, mert nem akarom megvenni. Ezek is mind megvannak fizikai megvalósulásukban. Egész egyszerűen jó tudni, hogy a tabomat bármikor előkaphatom és olvashatom az épp aktuális könyvet, merthogy az mindig nálam van. Soha nem lehet tudni, mikor alakul úgy, hogy el kell tölteni mondjuk egy órát a Rózsadombon egy fa alatt üldögélve - mert mondjuk erre volt példa - és mikor jön állati jól az az e-book. Vagy mikor akar annyira szétzuhanni az ezer éves példány, hogy már a küszöbön nem vinném ki jó szívvel. Na, erről ennyit. 

A Gyilkosság a paplakban az első Miss Marple-regény. Korábban nem csíptem ezt a szerencsétlen öreglányt. Egy ideig egyáltalán nem olvastam azokat a könyveket, amikben ő nyomoz. Aztán megnéztem valamelyiket filmen, tetszett, és ezért elkezdtem olvasni is. Most már azt hiszem, csak egy van, ami kimaradt tőle. Majd később jön. 

Szeretem ezt a könyvet. Nem is tudnám pontosan megmondani, miért, de szeretem. A sztoriról is írok azért röviden, ha már itt vagyok :) Szóval: St. Mary Mead-ben meggyilkolják az Udvarház gazdag tulajdonosát, a paplakban lövik le. Potenciális gyilkos akad elég: a felesége, a lánya, egy titokzatos és nagyon csinos hölgy, a káplán, a pap bejárónője, vagy akár maga a tiszteletes úr. A rendőrök egészen butuskák ebben a könyvben, gyakorlatilag nincs kiemelkedő szerepük. Az ügyet Miss Marple oldja meg, és a végkifejlet egészen csavaros. 

Valahogy jó a hangulata ennek a könyvek. Szeretem benne Haydock doktor figuráját, aki a végletekig lojális és humanista, és a tiszteletest, aki imádja a feleségét. Griselda nagyjából annyi idős lehet, mint én, és teljesen érthetetlennek tűnik, miért is ment hozzá egy nála sokkal idősebb paphoz. Persze itt is a helyére kerülnek a dolgok, és megnyugtatok mindenkit: semelyiküknek nincs köze a mocskos bűntetthez :) Ma ennyi telt tőlem. Már rágom a következő könyvet, egészen érdekes élmény.

Ja, és az értékelés. Kivételesen olyan könyvvel állok szemben, amiből a filmet jobban kedvelem. Nem tudom ez hogy lehet, de ezért "csak" 6 fánkot kap. 

Azt hiszem, ez a könyv biztosan benne lesz a legnagyobb meglepetések között. De kezdem az elején. A hét számlap rejtélye 1929-ben jelent meg, krimi, de kissé kalandregény beütéssel. Nem olvastam még. Ezer éve megvan, talán az elsők egyike volt a polcomon, de amikor elkezdtem, nem tetszett, és soha többé nem is vettem kézbe. Ez azt hiszem már a harmadik ilyen könyv, amit nem olvastam, és azt kell mondjam, öreg hiba, hogy ezeket eddig kihagytam. Persze most jó, hiszen legalább van némi új a nap alatt. 

Nos, már a B4 elolvasása meglepett. A történet ugyanis Lord Caterham vidéki kastélyában, a gyönyörűséges Chimney-ben játszódik. Legalábbis részben, az első tragédia itt történik. Bundle, a lord lánya, aki a Chimney titka című könyvben mellékszerepet kapott (bár lényegeset) és Bill (aki hasonló szerepben pompázott) a két főszereplő, meg persze új figura is akad jó néhány. 

A sztoriról: Lord Caterham bérbe adja kastélyát, egy acélmágnásnak, aki a két éves bérlet utolsó napjait tölti. Épp vendégség van a házban, sok külügyes fiatal srác, egy pár leányzó és a felesége persze. Az egyik fiatalember kimondottan későn kelő, ezért a többiek meg akarják tréfálni: 8 darab ébresztő órát állítanak az éjjeli szekrényére. A szerencsétlen azonban nem ébred fel soha többé. A történteket Bundle kezdi el felgöngyölíteni, aki majdnem elgázol egy fickót az úton. A férfi meghal, de mint később kiderül: lelőtték. Bundle veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekbe bonyolódik, két ifjú külügyes és az első elhunyt húga pedig segít neki. Megjelenik persze Battle felügyelő, aki egyáltalán nem ostoba. Soha. Néha pontosan úgy jár el, ahogy Poirot tenné. Kell az ész a regénybe, nyilvánvaló. Az ember kimondottan meg is kedveli a szűkszavú, megfontolt, robosztus rendőrfelügyelőt. 

Na és a vége! Azt hiszem az elmúlt idők tapasztalatai alapján ez az egyik legmegdöbbentőbb végű Agatha-krimi. De komolyan. Amikor végigzongorázol minden lehetőséget, és ugyan tudni nem tudsz semmit, de már mindent elképzeltél, és azt gondolod nem érhet meglepetés... na akkor minden a feje tetejére áll, és ugyanakkor értelmet nyer. Libabőrös lettem tőle, komolyan mondom. Szóval az ajánlatom: Chimney titka és utána ez. Rendkívül sajnálom, hogy Virginiáról és Mr. Cade-ről, alias fogalmam-nincs-mi-a-neve hercegről nem esik említés, színesítette volna a sztorit. Nyilván azóta király és királynő lettek Hercoszlovákiában és élik világukat a szép Ekartesben :) 

Száz szónak is egy a vége: 7 fánk! 

Az eredetileg Partners in Crime címet viselő könyv 1929-ben jelent meg, és a korábban megismert Tommy és Tuppence nyomozgatnak benne. A kötet egymással laza kapcsolatban álló novellákból áll. Az eredeti elképzelés az, hogy a fiatal pár átveszi egy nyomozóiroda működtetését, merthogy a Yard feltételezi, hogy rajtuk keresztül kíván az országban tevékenykedni egy kém. Vagy valami ilyesmi. Odateszik hát Tommyt (aki amúgy asszem a Belügynél dolgozik) Mr. Blunt helyére, és kérik, hogy addig is, amíg az oroszok nem jelentkeznek, lássák el az ügyeket, amikkel hozzájuk fordulnak. Ők meg így is tesznek. Ezeknek az eseteknek hol van köze a bandához, hol nincs, de mindig megoldják őket. Előkerítenek értékes nyakláncot, eltűnt nőt, felderítenek gyilkosságokat, pénzhamisító bandákat. Az elején elég nyögvenyelősen indultam, de amikor normálisan elkezdtem olvasni, hamar végeztem vele. Több dolog miatt is tetszett: a két főhős nagyon szerethető. Olyan életszerűek, a házasságuk is az. Tuppence tök felelőtlen, hebrencs, de nagyon intelligens és éles szemű/eszű. Tommy meg megfontolt és jó ötletei vannak. Folyton ugratják egymást, féltékennyé akarják tenni a másikat, de teljesen nyilvánvaló végig, hogy mennyire odavannak a másikért. A másik, hogy végig poénkodnak nagy detektívekkel, a legutolsó esetben konkrétan Poirot-val. A kis szürke sejteket és a nagy bajuszát emlegetik, nagyon jópofa. És harmadrészt a sztorik néha tényleg viccesek. Volt egy pár amin kimondottan jókat nevettem. 

Szóval összességében a nehéz kezdet ellenére tetszett! Öt fánkot kap tőlem ma. És már belekezdtem amúgy a következő könyvbe, ami már az első oldalon, sőt, már a B4-en lévő szöveg elolvasásakor meglepetéseket okozott. 

A kilencedik könyvvel meglehetősen gyorsan végeztem, úgy nagyjából 22 órával az elkezdése után be is fejeztem a 330 oldalas regényt. Hogy ez annak köszönhető-e hogy most kevesebbet kell dolgoznom, vagy annak, hogy jó a könyv - és régen is olvastam - az más kérdés. Valószínűleg a kettőnek valami ideális kombinációja. 

A titokzatos Kék Vonat (1928) egy régi, elnyűtt, antikvár példányban van meg nekem, a Magvető adta ki - nem is tudtam, hogy ők ilyen régiek - és ha minden igaz, 1986-ban jelent meg. Békés András fordította, és teljesen rendben is volt, köszönjük szépen. Szeretem a régi könyveket, megvan a maguk bája, és jó látni az árakat a B4-en, ez például 49 forintba került annak idején. De hazudnék, ha azt mondanám, az új könyveket nem kedvelem. Azt hiszem, mindegyiknek megvan a maga értéke, és úgy is kell kezelni őket. 

Ez a könyv szintén egy egészen remekbe szabott mű. Két embert is alaposan megvádolnak, mire a valódi elkövető(k) horogra akadnak, természetesen Poirot-nak köszönhetően. A történet elején sajnálatos körülmények között meggyilkolják Mrs. Ketteringet, az amerikai milliomos egyetlen lányát. Kicsit kegyetlen valahogy ez a történet. A lány még csak 28 éves, és bár nem kimondottan szimpatikus, nem is ellenszenves. Az apja imádja, ő a mindene. Persze sok hibája van mindkettejüknek de mégiscsak kegyetlen - jobb szót nem találok - ez az ötlet AC-től. A történetben helyet kap még a nagyon angol, szürke szemű Miss Grey, a halott nő jóképű férje, a milliomos titkára és a többi. A hölgyet persze a vonaton ölik meg, és hogy miért roncsolták szét az arcát a felismerhetetlenségig, azt természetesen ismét csak Poirot tudja megmondani. 

Észrevettem egy apró érdekességet a könyvben. A Kék Vonat kalauzát Pierre Michelnek hívják, pont úgy, ahogy a Gyilkosság az Orient-expresszen című könyv kalauzát - aki amúgy nyakig benne van a cuccban. Csak névazonosság volna, vagy az írónő valóban ugyanarra a személyre gondol majd sok-sok évtized múlva, amikor a másik vasúti gyilkosságos sztorit papírra veti? 

A megoldás talán egy kissé bonyolult, de a történet amúgy hozza a szokott színvonalat. A vonalvezetése kissé eltér a klasszikustól, de azért nagyon is szerettem - nem véletlen olvastam el ilyen gyorsan. 6 fánk :)