Rövid kis könyvecske volt az 1932-es Ház a világ végén (ami nagyjából három másik címet is megért), gyorsan végeztem is vele. Ismét nem könyvborítót hoztam, hanem egy olyan festményt, ami valahogy nagyon passzol a könyvhöz, úgy érzem. 

A könyvben Poirot nyomoz, és Hastings is vele van, és egészen sok visszautalgatás történik korábbi ügyeikre. Utalnak például a Kék Vonaton történt gyilkosságra meg Roger Ackroyd halálára is. Szeretem az ilyen kis apróságokat, ilyenkor érzem, hogy van értelme sorrendben olvasni őket. 

Ebben a könyvben Poirot már megint pihenni érkezik egy szállodába, ahol megismerkedik Nickkel, egy bájos, fiatal leányzóval, aki nagyon szeleburdi, és nagyon gondtalan. Aztán kiderül, hogy a sok baleset, ami az elmúlt időben érte, talán mégsem baleset volt, hanem esetleg valaki meg akarja őt ölni. Poirot innentől kezdve mindent megtesz, hogy megmentse az életét, pontosabban hogy megakadályozza a gyilkosságot. Idehívatja Nick egyik unokatestvérét, Maggiet, hogy a lány mellett legyen. De aztán pont a megérkezése estéjén mégiscsak gyilkosság történik. Azonban nem Nick az, akit megölnek, hanem Maggie, hoppá. Nick lett volna a célpont? Nyilván. Poirot persze kiborul, Nicket elküldi egy szanatóriumba, hogy nehogy a közelébe kerülhessen bárki. De aztán jaj... mégis baj lesz. Na de nem spoilerezek, a történetnek frappáns, nagyon ötletes vége van. Megint Hastings egy apró kis megjegyzése vezeti rá Poirot-t a megoldásra. Megint láthatjuk, milyen jól kiegészítik ők egymást, pedig annyira mások, hogy ennél különbözőbbek már nem is lehetnének. 

A Ház a világ végén egy kellemesen izgalmas, kellemes hosszúságú, jól megírt történet. Kicsit hiányoznak a jellemábrázolások, de lehet, hogy csak Az óriás kenyere után gondolom így. Megint öt fánkot adok.