Nem, nem tűntem el. És igen, tényleg eddig tartott elolvasni. Most fejeztem be. És úgy ülök itt, mint akit meglőttek. Igazából teljesen letaglózott ez a könyv. Nem is nagyon tudok mit írni, de mindjárt összeszedem magam. Soha nem olvastam még Agatha Christie-től egy Mary Westmacott álnéven írt regényt sem, ez volt az első, Az óriás kenyere, 1930-ból. Tudtam, hogy írt néhány regényt álnéven, amik nem krimik, hanem lélektani regények. Na hát ez az. Egy regény a szerelemről, a háborúról, a zenéről és valamiről, ami elől nem tudunk menekülni. 

Mégis leginkább furcsa emberi sorsokról szól ez a történet, életekről amiket valahogy nem boldogan élnek, hanem vergődve a társadalmi elvárások, a saját hülyeségük, a gyávaság, a féltékenység és a zsenialitás béklyóiban. A főszereplő, Vernon, zseni. Csak 21 évesen jön rá, hogy zeneszerzőnek született. Előtte egy léha, ábrándokat kergető alak volt, akit semmi nem érdekelt. De aztán hirtelen rászakad az élet. A zene és a szerelem. Végig tudja, hogy melyiket kell választania, de egészen az utolsó pillanatig nem jön rá, hogy mi az ami igazán számít. Nell, az örök gyáva, kényelmes, rettenetesen szánalomra méltó nő, aki valahol mégis nagyon emberi. 

És a többiek: Sebastian, az orosz zsidó, aki szenvedélyesen és el nem múlóan szerelmes a vadóc Joe-ba, aki azonban őrülten lázadó. Szinte mindegy is, hogy mi ellen, de neki lázadnia kell. Itt van némi hiányérzetem a regény végén, hiszen Joe beteg lesz, Sebatian meglátogatja a halálos ágyán, és rájön, hogy még mindig szereti őt, bármi is történt. Megígéri Joe-nak hogy mindent megtesz, hogy felgyógyuljon és utána feleségül veszi. Joe is ezt szeretné már. De nem derül ki, hogy velük mi lesz. Remélem, hogy boldogok. Ebben az esetben ők lennének az egyetlen pár, akiknek valódi boldogság jut. 

Ellenben a Vernon-Nell-Jane hármassal. A háború úgy robban be az életükbe, mint egy atomrobbanás, és mindent totálisan szétzilál. Senki nem tudja már, mit is érez, vagy mit is akar, mi a kötelessége. Végül semmi más nem marad utána, csak egy félőrült zseni, aki elveszíti szerelmét, egy halott nő, és egy nyomorúságos lélek, aki ha tükörbe néz, legszívesebb szembe köpné magát, azt hiszem. 

Ennek a könyvnek nem is a története az érdekes. Hanem azok a finom rezgések, amelyekkel az írónő megfesti ezeknek az embereknek a lelkét. Azok a találó rajzok, amelyeket AC az akkori világról, a háborúról fest. Ennek a képnek egyes részei rettenetesen elnagyoltak, mások pedig tökéletes részletességgel kidolgozottak. Iszonyatosan ért hozzá, hogy két mondattal olyan hangulatot teremtsen, hogy az embernek minden szőrszál égnek álljon a karján. 

Egy valamit biztosan megtanulhatunk tőle: ha megengeded magadnak azt a luxust, hogy valakibe beleszeress, és rájössz, hogy mindened az övé, az néha egyáltalán nem nevezhető boldogságnak. Sokkal inkább valami furcsa gyomorszorító érzés, talán leginkább félelem. Mint mikor Nell jéghideg keze Vernon forró tenyerébe simult a kis hídon állva. 

Bocsánat az összeszedetlen mondatokért, de tényleg nagyon szíven ütött ez a könyv. Az értékelés nem kérdés.